„...A ki letörli a szerencsétlenek könyeit, létrát támaszt a menyország kapujához- mondja az irás. És valóban nem képzelek itt e földön nemesebb cselekedetet, mint segiteni a szerencsétleneken. A ki letört már egy darabot kenyeréből és oda nyujtotta az éhezőnek, a ki adott már egy darab meleg ruhát a didergőnek, hajlékában nyugvóhelyet a kifáradtnak, enyhet a szenvedőnek, annak a számára fenn van tartva már egy lépcsőfok azon a létrán, a melyen egykoron, a czélhoz jutni minden nemes léleknek végső vágyódása. És ha keresem az örökké szenvedő emberiség nagy tömegében a legszerencsétlenebbeket, nem találok nagyobb szerencsétlenséget a vakságnál. Mérhet ránk a gondviselés bárminő csapást, ha meghagyta, szemeink világát, a szerencsétlenségben is marad számunkra egy szikrája a reménynek, hogy földi életünk napja még földerül, de a kinek szemeire a sötétség éjszakája borul, vigasztalást csak a földi lét határán tul remélhet, a hol örök világosság van." Szvacsina Géza, a Vakok Kolozsvári Országos Intézetének alapítója, Kolozsvár polgármestere, AD 1900